Mit is takar a fogalom?
A kötődő nevelés olyan gyermeknevelési stílus, amely arra irányul,
hogy a kisgyerek és a szülők között erős, érzelmileg stabil kötődés
jöjjön létre. Ennek a kötődésnek a talaján lesz képes a gyermek arra,
hogy a világban és önmagában bízó emberré váljon, hogy tisztelettel és
empátiával viszonyuljon majd másokhoz (hiszen őhozzá is így
viszonyultak), hogy szeretettel teli kapcsolatokat tudjon kialakítani,
de ne dőljön be kritikátlanul mindenkinek.
A kötődő nevelés alapelve, hogy a kisbaba és a növekvő kisgyerek érzelmi szükségletei éppolyan fontosak, mint a testiek. A
testkontaktusra, hordozásra, szeretgetésre irányuló igényt éppolyan
fontos kielégíteni, mint megetetni a babát, ha éhes, fölöltöztetni, ha
fázik. Csak így tud egészségesen fejlődni. Fontos, hogy
születésétől kezdve odafigyeljünk a babánkra, merjük követni az ő belső
ritmusát, merjünk mindig válaszolni a hívására és kielégíteni a
szükségleteit.
Az embercsecsemő rendkívül önállótlanul születik, gyakorlatilag
minden életfunkciójában a szüleire van utalva. Teljesen nyilvánvaló
például, hogy nem tud egyedül enni, öltözködni vagy tisztálkodni, de
elaludni sem, sőt, testhőmérséklete, légzése is stabilabb a szülő
testközelében. Természetes, hogy a szülő karjaiban érzi magát jól és
biztonságban. A testkontaktusigény a táplálkozási szükséglettel egyenrangú erősségű igénye a babának!
Hasonlóképpen természetes, hogy a kisbaba meglehetősen sokszor
szeretne szopizni. A szopizás nem pusztán az éhség csillapítására
szolgál, hanem nyugtató, elaltató, fájdalomcsillapító funkciója is van.
Ha kisbabánkat mindig mellretesszük, amikor erre igénye van,
függetlenül attól, hogy mikor szopott utoljára, akkor egyrészt
biztosíthatjuk a megfelelő tejtermelődést, másrészt megismerjük babánk
saját ritmusát, egyéniségét.
Természetesen nemcsak szoptató édesanyák gyakorolhatják a kötődő
nevelést. Ha egy édesanya bármilyen oknál fogva nem tud szoptatni, az
nem jelenti azt, hogy nem alakíthat ki szoros és biztonságos kötődést a
gyermekével. Ha igény szerint táplálja, hordozza, ha odafigyel rá és
válaszol az igényeire, akkor ugyanúgy kialakulhat köztük is a stabil
kötődés.
Az igény szerint szoptatott, hordozott kisbabák szüleit gyakran
figyelmeztetik arra, hogy vigyázzanak, mert babájukat menthetetlenül
elkényeztetik. Nos, valójában a szükségletek kielégítésével lehetetlen
elkényeztetni egy kisgyereket. És szeretgetésre, odafigyelésre minden
kisgyereknek meglehetősen sokáig szüksége van. Az elkényeztetés akkor
kezdődik, amikor a szülő nem vár el olyan dolgokat sem a gyermektől,
amikre az már képes lenne. A kötődő nevelés nem egyenlő azzal, hogy
mindent ráhagyunk a gyerekre, sőt, éppenséggel nagy hangsúlyt kap benne
a következetesség, a szeretve terelgetés és a megfelelő életkori
korlátok felállítása, amikre a gyermeknek éppúgy szüksége van, mint
mondjuk a testkontaktusra.
De a kötődő nevelés nem tud egyetlen, mindenkire érvényes receptet
kínálni. Arra biztatja a szülőket, hogy ismerjék meg a kisbabájukat,
mert minden gyerek egyedi és megismételhetetlen. Ennek megfelelően
minden gyereknél máskor és máskor jöhet el bizonyos korlátok
felállításának időszaka, és ezek a korlátok is változhatnak az aktuális
állapottól, helyzettől függően. Például jó, ha a szülő általában
következetes bizonyos dolgok betartatásában, mondjuk hogy vacsora előtt
segítsen a gyerek is összepakolni, de ha látja, hogy a gyerek épp aznap
nagyon-nagyon fáradt, vagy történetesen beteg, akkor ez elmaradhat. Ha
a következetesség mellett időnként azt is respektáljuk, hogy valami
rendkívüli körülmény áll fönn, a gyermek is könnyebben tud majd velünk
együttérezni, ha épp nekünk van rossz napunk.
A születés óta építgetett szoros kötődés talaján sokkal könnyebb
fegyelmezni és elfogadni a fegyelmezést, hiszen a gyerek szeret minket
és kötődik hozzánk, ezért olyanná szeretne válni, mint mi vagyunk, és
örömet szeretne okozni nekünk.
És mi a helyzet az önállósággal, hogyan lesz így önálló a gyermekem?
Valójában épp így lesz igazán önálló akkor, amikor annak eljön az
ideje. A szülő-gyerek kapcsolat természetes alakulása a nagyon szoros
kezdeti állapottól a fokozatos elengedésen át halad az önállóság felé.
Vagyis mindennek megvan a maga ideje: babakorban a sok-sok ölelésnek,
állandó együttlétnek, később az önállósodásnak. Azok a gyerekek tudnak
igazán önállóak lenni a szó mindenféle értelmében, akiknek a korai
időszakban megfelelően ki volt elégítve a biztonságigényük: eleget
hordozták őket, eleget lehettek a szüleikkel, amikor erre volt
szükségük. Ha a szülő a kötődő nevelés alapelveinek megfelelően figyel
a gyermekére, akkor egyszercsak észreveheti rajta a kezdődő
függetlenedés jeleit: először az első hónapokra jellemző szoros fizikai
kontaktus meglazulását, aztán később az érzelmi és értelmi
önállósodásra irányuló törekvéseket. Hogy ez melyik gyereknél pontosan
mikor következik be, az megintcsak nagyban függhet a kisgyerek
személyiségétől, temperamentumától.
Ha azonban a korai szakaszban nincs kielégítve a gyerek
biztonságigénye, ha túlságosan korán önállóságra van kényszerítve,
amikor erre még nem érett meg, akkor jóval tovább fönnmarad a függés,
akár érzelmileg-értelmileg sosem szűnik meg. Két forrás is
táplája ilyenkor a fennmaradását: egyrészt a gyerek kielégítetlen
igényei, másrészt a szülőben maradt hiányérzet, mert bizony a szülőnek
is szüksége van a gyerekkel való szoros kapcsolatra akkor, amikor annak
van ott az ideje (ugye, milyen jó érzés összebújni a kisbabánkkal, vagy
átölelni egymást az óvodás gyerekkel?).
Természetesen megintcsak lehetnek olyan körülmények, amikor a szülő
legjobb szándéka ellenére sem valósulhat meg a gyerek szükségletei
szerinti fizikai és szellemi együttlétük. Ez szintén nem zárja ki a
biztos kötődés kialakulását, ha a szülő tisztában van ezzel az
igénnyel, és a lehetőségeihez mérten igyekszik eleget tenni neki.
Bízzunk magunkban és kisgyerekünkben, merjük őt úgy szeretni, ahogy
arra neki szüksége van! Így tanul meg ő is szeretni és szeretetet
elfogadni. Hosszú távú befektetés ez, amely jobbá teszi gyermekünk
kapcsolatát velünk, társaival, majdani párjával és leendő gyermekeivel
is.
Schneiderné Diószegi Eszter,
pszichológus, IBCLC
Forrás: LLL
|